Amíg a lányaim szombat délelőtt úsznak, én is edzeni járok. Nem úszni, az én gyengém a zumba. Most is így tettem, edzés után pedig egy picit trécseltünk a zumbás csajokkal. Ezúttal leheletnyit lelkizősebb volt a beszélgetés, és nagyon kellemesen telt az idő. Egyszer csak valami furcsát vettem észre. Legalább félórája nem nyomkodtam a telefonom. De a többiek sem. Csupán egymásra figyeltünk. Zavarba ejtően kellemes érzés volt.

Ritka jelenség tanúja lehettem, nem is tudtam hirtelen hová tenni. Hiszen mindig van valaki a társaságban, aki épp valami monitort bámul vagy gombot nyomkod. De legalábbis biztosan kéznél van a telefonja, hogy bármikor csekkolhassa félidegenek posztjait a facebookon, szintet dönthessen valami agysorvasztó játékban, megkaphasson számára tökéletesen érdektelen emaileket vagy fogadja olyan emberek hívását vasárnap ebédidőben, akiknek az a szó, hogy család vagy hétvége semmit nem mondanak. 

Vasárnapra megvolt az ötlet. Este kütyümentes órát tartunk a családban. A lányaim felvillanyozódtak, pedig annyira nem telefon- vagy gépfüggők (úszóversenyeken azért persze tudnak nyomkodni, ezt aláírom, de ott sem kórosan sokat). Mégis valahogy lázba hozta őket, hogy lesz 60 perc, amikor szülői figyelmünkből (mekkora kincs egy gyerek számára, istenem!) nem kap más, csak ők. És persze, amikor ők is egy picit jobban fókuszálnak ránk.

Csupán egy óráról volt szó, mégis nagyon sokat jelentett a családnak. A szavak valahogy jobban eljutottak a fülekig és a szívekig. A mosolyok is szélesebbre nyíltak. Végül egy fergeteges társasjátékozásba torkolott az este, amit alig tudtunk abbahagyni. Azt hiszem, vasárnap esténként kötelezővé fogom tenni itthon a kütyümentes órát. Merészebb álmaimban az a terv is szerepel, hogy kütyümentes fél napra bővítem az eseményt. Optimista vagyok, úgy érzem, nem fogok kamasz pofavágásokba ütközni.

Sokszor panaszkodunk arra, hogy a mai gyerekek mennyire telefon- és számítógépfüggők. És ha esetleg elvesszük tőlük büntetésből a telefont, pont olyan tüneteket produkálnak, mint az elvonókúrán lévő, kemény drogosok. Bizonyára igaz ez az elmélet. De mi szülők sem vagyunk jobbak. Ugyanolyan természetellenesen túldigitalizált életet élünk, mint ők. Próbáljuk hát meg egyszer családilag eldugni a kütyüjeinket, és ki fog derülni, hogy a gyerekünkkel lehet beszélgetni és játszani. Hogy nyitott ránk, és elmondja, mi fáj neki, vagy minek örül. Hogy szüksége van érintésre és szavakra. A digitalizáció pedig csak ezeknek az igen ügyetlen pótléka.