Ha ezt az alcímet a múzempedagógus barátnőm elovasná (kortárs festészet, mely laikusok számára is élvezhető), bizonyára sikítófrászt kapna bumfordi szakmaiatlanságom miatt. Vagy kedvesen megsimogatná a fejem, hogy nem baj, Petrácska, nem érthet mindenki a képzőművészethez.Pedig szerintem nem is kell. Én például imádok laikusként múzeumba járni. Képeket falni, vizuális üzeneteket ízlelgetni, színeket kóstolgatni. Abszolút amatőrként, a szó szoros és átvitt értelmében is műkedvelőként, anélkül, hogy tudnám, hogy ez most konceptuális festészet, vagy a modernista festészetnek az absztrakt expresszionizmushoz köthető vállfaja, esetleg épp geometrikus absztrakció. Az érzést szeretem, ahogy egy-egy képi gondolat, kompocízió, fényhatás, színreflexió feltölt ingerrel, energiával, vagyis intravénásan inspirál és lelki vérátömlesztést végez rajtam. Szűcs Attila esetében pontosan ez történt. A lányaim éppen zsúrban voltak, amikor kitaláltuk a férjemmel, hogy beugrunk  a LUMÚ-ba kávézni és szűcsattilázni. (A kávézót inkább nem minősíteném: felháborítónak tartom, hogy egy turisták számára is emblematikus intézményben koszos pohárban adják a panna cottát, csak úgy odavetik a löttykávét, koszosak az asztalok és ragadnak a székek, és egy külföldivel közli a pincérnő, hogy elfogyott pizza, majd kolléganőjének hátrasúgja magyarul: "a franc fog most ilyet készíteni neki").De a kiállítás egy álom volt. Vagyis több álom. A Kísértetek és kísérletek című tárlaton úgy éreztem, én magam is kísértetté válok a vászonra festett szellemek között, és álomról álomra suhanok. Már a legelső kép, a Csillagok a mocsárban is lenyűgözött. Ott állt velem szemben ez a vézna fiú, aki körül koboldfények világítottak, netán a csillagok zuhantak a vállára az égboltról, vagy inkább mintha izzósor tekeredett volna rá. Nem is, testén  talán szétszóródott stigmái ragyogtak fel. Vagy inkább megkötözte egy hamis ragyogásba, önnön csalóka csillogásába vetett hit?  Esetleg szétluggatott, élő céltáblaként ténferegett a mocsárban? Annyi utat nyitott meg bennem ez a kép, hogy szinte két lábon járó útvesztőnek éreztem magam. Aztán jött a vízfalat simogató kislány, aki olyan gyerngédséggel ért a cseppekhez, mintha azok egy különleges állat bundájának szőrszálai lennének (Vízfal). Vagy az aranyhajú nő, aki önmagát kereste múltja örvénylő víztükrében, vagy csak átjárót egy másik világba, ahol még nem kísértetként suhant át a saját életén, hanem elevenen megélte azt? (Nő aranyestélyi ruhában). Csupa szellem. Akik működésbe hoznak egyéb szellemeket, a lelkünkben lakó szellemeket.  De nem csak ez a festmény kapirgálta meg a retinám vakfoltját. Az Éjszakai játszótér előtt is dermedten álltam. Olyan ismerős volt valahonnan. Hiszen én itt jártam, ezen a kies, sivatagszerű játszótéren ücsörögtem már, ahol egyetlen lapát vagy vödör sincs, és legfeljebb csak a fényt és az űrt lehet forgatni az ujjaink között!És ez így folytatódott. Szabályosan a képek elé szegeződtem, odaplenkelt a látvány, igaz engem vertikálisan, és nem fekve, mint néhány Szűcs-képen lebegő, merev figurát. Hiszen mit lehetne mondani egy Buster Keaton arcú Milói Vénusz előtt? Rádaásul Keaton férfiként kétségkívül az egyik legtörékenyebb és legbájosabb szerelemistennő. Vagy mit mondhatnánk egy Újrafestett A. Hitlert látva, akinek csak szellemfüstje, emlékködje szüremkedik a vászonra, de már ez is épp elég ahhoz, hogy halálra rémítsen minket újbóli felbukkanásának lehetőségével. Nincsenek szavak a láthatatlan kutyát simogató, kecses, sudár Hitlert bámulva (Hitler kutya nélkül), aki zongorista ujjaival úgy tesz, mintha valóban egy ebet akarna cirógatni, és valóban lenne benne bármi emberi. Vagy az autót csodálva, melyet egy óriási fehér golyó roppant össze, és okoz centrális ütközést. Mintha csak saját, túlzott tökéletességre való vágyunkat jelképezné ez a gyilkos gömb, mely végül majd minket is összenyom.Hosszan sorolhatnám a különleges képeket, és a körülöttük áramló érzéseket, elképzelt narratívákat, de talán jobb lenne, ha mindenki maga nézné meg a festményeket. És halászná ki a körülöttük gomolygó, kollektív és személyes tudatalattiból, ebből a lidércesen valósághű szellemvilágból a számára fontos üzeneteket. Akkor majd talán arra is rájövünk, hogy ebben a kísértetbirodalomban sehol nincsen Exit tábla (Hajnal három), ahogy kijárat sem. Fogva tart, és nem ereszt: örök gondolkodásra kényszerítve minket.