Elsőre nem értettem, miért jó közösen könyvet írni, hiszen a történetek megalkotása alapvetően magányos tevékenység. Alászállni a tudatunk mélyébe, és hagyni, hogy a karakterek elinduljanak a maguk útján, illetve nem is a sajátjukén, hiszen valójában mi irányítjuk őket. Aztán rájöttem, biztos megvan az izgalma annak is, amikor nem mi, vagy nem csak mi irányítjuk a karaktereket, és lerágott körömmel várjuk, hogy az írótársunktól érkező e-mailből kiderüljön, ő milyen fordulatot tervez a főszereplőknek.David Levithan és Rachel Cohn nem először alkotnak együtt, legelső közös könyvük a Nick és Norah végtelen éjszakája volt, melyet követett a Naomi and Ely's no kiss list (ez még nem jelent meg magyarul), majd a Dash és Lily- Kihívások könyve. A Nick és Norah hasonló koncepcióra épül, mint a Dash és Lily részek: a lány szemszögéből írt fejezeteket Rachel írta, a fiúét David. Remek párost alkotnak ők így együtt, működik a szövegeik között a kémia. De míg a Nick és Norah végtelen éjszakájában a New yorki este képe játszik fontos szerepet, annak kultikus helyszíneivel és éttermeivel (árulja el nekem valaki, mit tud a Veselka nevű vélhetően nagyon menő hely, mely Cassandra Clare Bukott angyalok városa című könyvében is szerepel, és itt is), addig a Dash és Lilyben a nappali jelenetek dominálnak.Imádtam a Nick és Norah fordulatait, bulizós tobzódását, érdekes figuráit, és a humorát. A Dash és Lily első részében is ez ragadott meg leginkább. A két szereplő beszámolói között működött a stílusbeli koherencia, mert Lily jól hozta az elvarázsolt, mindenért lelkesedő naiva figuráját az ahhoz illő vicces jelenetekkel és megnyilvánulásokkal, Dash pedig imádnivaló cinizmusával és szeretetreméltó embergyűlöletével nyűgözött le. Egyik bolondabb, mint a másik gondoltam magamban (a szereplők és az írók is, és persze jó értelemben), pont annyira, amennyire én szeretem.

Mivel nem sokkal a könyv olvasása után utaztunk New Yorkba, szentül elhatároztam, hogy a könyvben kulcsfontosságú szerepet játszó Strand áruházba mindenképpen elmegyek, esetleg a vele szemben lévő hangulatos csokizóba is, melyet Lily annyira kedvel. A  Max Brenner csokizó végül nem jött össze, de a Strand könyvesboltban sikerült egy laza 4-5 órát eltöltenem (úgy kellett onnan kirángatni), hiszen ahogy a Dash és Lily 2. részében is olvashatjuk a Strand "az irodalmi sznobok és a könyvmolyok tündérországa."

Örömmel olvastam a Dash és Lily-Kihívások könyvét, és nem csak azért, mert nekem is volt piros színű Moleskine-füzetem, igaz ugyan, az enyém nem okozott ekkora kalamajkát és ekkora szerelmet. Alig vártam, tehát hogy megjelenjen a folytatás, a Dash és Lily 12 napja. Rizikós dolog második részt írni, főleg, ha az ember az első kötetben azonnal összehozza a szerelmeseket. Leiner Laura vagy Cassandra Clare a tudója, hogy nem kell elkapkodni az egymás iránt oly erősen vonzódó hősök összeboronálását. Míg a Szent Johanna Gimiben hosszú-hosszú részeken keresztül drukkolunk az egymást kerülgető Corteznek és Renátának, Clare különféle leküzdhetetlen akadályokat állít az egymásért rajongó fiatalok közé, pl. kiderül, testvérek. A fent említett módszerek kellemes feszültséget adnak a szövegnek, és az amúgy is meglévő izgalmakon felül is erősítik a könyv dinamikáját.

Ez az egyetlen bajom igazából a Dash és Lily 12 napjával, hogy ez alkalommal kevesebb volt benne a szerelmi szikra. De különben nagyon-nagyon szerettem. Egyrészt egy év után nem valószínű, hogy ennyire ellaposodik egy kapcsolat, még akkor sem, ha a beteg nagypapát kell ápolnia Lily-nek. Másrészt megvannak a módszerek arra, hogy egy kis vibrálást csempésszen az író egy immáron egy éve járó párocska életébe. Edgar Thibaud-t például remekül fel lehetett volna használni egy féltékennyé tevéshez. Még a megírtnál is drasztikusabban. Vagy ott volt Sofia, aki szintén borzolhatta volna kicsit (erősebben) Dash kedélyeit. Vagy bármi egyéb félreértést, szerelmi nehézséget okozó helyzet, mely növelte volna az adrenalint az olvasóban. Ettől eltekintve még mindig nagy kedvencem a könyv. Nem lehet kihagyni karácsony előtt az elolvasását, igaz a kihagyhatatlanságot, én most inkább David Levithan sikerének könyvelem el, akinek a szövegein most picit többet gurultam a nevetéstől, mint Rachelén.Mert mi mást lehetne csinálni egy íróval, ha nem imádni, aki ilyen vicces mondatokat talál ki? "Egy pillanatra elgondolkoztam, milyen vad, átdorbézolt éjszakában lehetett része egy papírzsebkendőnek meg egy nyomtatópapírnak, amely a selyempapír születéséhez vezetett." Vagy ilyeneket: "Mert különben? Megfojtasz a szókincseddel? Elvágod a torkom a pengeéles agyaddal?" Meg ilyet: "Apám küldött egy SMS-t, hogy "úton van"-immár két órája, azaz felmerül a kérdés, milyen utat választott." Vagy, amikor Dash felveszi a bűnronda ajándékpulcsit: "Távolról úgy festhettem, mint egy megbokrosodott ujjatlan kesztyű."Rachel ezúttal érzékenységével és csajosságával varázsolt el. Gyönyörű például, az a hosszú leírás Dashről, hogy miért szereti. Íme egy részlet: "Szeretem nézni az arcod, miközben egy könyvet olvasol: békés lesz és álmodozó." Az írónő jól festi a le a kamaszlányok csetlő-botló próbálkozásait bizonyos helyzetekben: Lily időnként esetlen kamaszlányos ügyetlenkedésbe keveredik, pl. Dash jégkoris partija szervezése kapcsán, vagy amikor 18+-os mézeskalácsokat díszít. Esetlenségén jókat vidulunk, akár Harriet Manners bénázásain a Geek Girlben. Az írónőnek hála a Dash és Lily 12 napjában is hangsúlyosak a karácsony ízei és illatai:  jeges forró csoki, mézeskalácsos palacsinta, és Lily egyik kedvenc sütije, a lebkuchen, vagyis a nürnbergi mézeskalács (esküszöm, ki fogom próbálni idén), amelynek a megsütésével még Dash is megpróbálkozik a könyvben, igaz, tragikus eredménnyel.Nálam a pálmát három mellékszereplő vitte el (külön regényt nekik!), Bumi, Lily nagymamája és Lily kutyája. Abszolút Bumi vitte a prímet, aki alkalmi karácsonyfaárusként teljesen belopta magát a szívembe. Már azzal levett a lábamról, hogy mindegyik fának külön nevett adott, és úgy babusgatta őket, mint a gyerekeit. "-Ezt a fát maguknak szánták-győzködte a szülőket, akár egy fantasztikus fenyősuttogó, aki személyesen a növénytől hallotta, hogy az facsemete kora óta a család étkezőjébe vágyik."  Vagy, amikor Dash az eszményi fenyőfa nevéről érdeklődik: "-Oscar az egyik fa? -Az eszményi fenyőfa. -Az összes fátok emberi névre hallgat? -Csak azok, akik bemutatkoznak nekem. Nem illik erre nyíltan rákérdezni." Vagy, amikor Dash barátok közt szólva is horroisztikusra sikeredett süteményeit ilyen szavakkal méltatta: "-Hűha!- derült fel. - Illatos fűrészforgács. - Meredten rábámultam. - Vagy nem forgács? Megkövült rénszarvas ürülék?" Imádtam Bumit, remélem, kap egyszer majd egy külön könyvet is az íróktól. De a könyvet is kedveltem a szerelem esendőségével és az ünnep törékenységével együtt. Jó volt vele együtt hangolódni rá a karácsonyra. Már csak azt kell kitalálnom, hogy milyen nevet adok majd a mi fenyőfánknak, amit a nappalinkba teszek. Hiszen az Oscar név sajnos már foglalt.

A könyvért köszönet a Pagony Kiadónak.