Megértem, hogy minden szülő nyűgös és fáradt, hiszen a versenyekre általában sokat kell utazni, a bemelegítés pedig korán kezdődik. De azért lehet viselkedni.

A legjobb az, amikor  egy szülő néhány törülközővel és polifómmal uralja az egész lelátót, mondván, hajnalban jött, hogy foglalja a csapatnak a helyet. Ez eddig oké, de hol a csapata és miért kell az összes többi szülőnek 1 négyzetméteren kuporognia a lelátón? Ezek után pedig vad amazonként (igen, az anyák sokkal harciasabbak) védi az üres sorokat az egyszem gyerekének.

Aztán van a gyerekem vizes fürdőruháját a másik száraz kabátjára, netán ridiküljébe, vagy tabletjére csavaró szülőtípus. Ezt esetleg kombinálva egy kis leevéssel, értsd: belemorzsálás az előtte ülő hajába, fülébe, ölébe, táskájába. Az említett típus a szemetet is természetesen más lábához teszi, megspékelve az üres kávéspohár hanyag ottfelejtésével, melyben még maradt pár csepp lötty, és az persze valaki másra borul rá.

Aztán van az a szülőkarakter, aki nagypapát, nagymamát, sógort, sógornőt, közösképviselőt, manikűröst, de talán még az eladót is meghívja a sarki boltból, hogy nézze meg gyermeke szereplését egy versenyen. Ami azért szép, mert a lelátókon kevés a hely. Még ez is túlélhető lenne, de eme szülők a kicsi és szűk járófelülettel rendelkező lelátókon rendszeres, helyközi büféjáratokat indítanak, átgázolva népes pereputtyukkal az egész lelátó teljes közönségén összetaposva a cipőket és felpumpálva az agyakat.

Van az a szülőalkat is, aki inkább a csendes, őrült szakács-biokémikus figuráját alakítja a versenyen, és komplett Laci-konyhával, illetve vegyi laborral érkezik, hogy csemetéje ne maradjon éhen, illetve kaphasson elég vitamint és egészséges biokutyulmányt két szám leúszása között is.

De a legjobb szülőfajta mégiscsak az, aki komolyan veszi a a szurkolást. Nem ám halkan, szolidan ül és nézi a gyereket, amikor úszik, esetleg fényképet vagy videót készít róla. Ő bizony kiabál. Harsogja neki a tempó ritmusát (sokszor még remek úszószakmai tanácsokkal is ellátja szegény gyereket sutyiban az edző háta mögött), füttyög, kiabál, és persze DUDÁL. Mindezt annyi decibellel, hogy nyugodtan fel lehetne jelenteni nyolc napon túl gyógyuló dobhártya-sérülés miatt. Ilyenkor kedvem lenne rákérdezni, hogy nem tévesztette el véletlenül a sportágat, mert az úszás nem foci. A gyereke pedig lent a vízben az égvilágon semmit nem hall a kis hangorkános előadásából.

Ennek ellenére jó úszóversenyre járni a gyermekünkkel. Hiszen megható látni úszni a szemünk fényét. Az meg, hogy közben megtanuljuk az asszertív érdekérvényesítést, vagy éppen a füldugó helyes használatát, csak az előnyünkre válik.